Peter Jackson lassan a teljes Tolkien-életművet filmre viszi, de A hobbitot felesleges volt trilógiává bővíteni. A regény kalandossága elvész a hosszú játékidővel, de Középfölde látványa még mindig elképesztő, a sárkány megjelenése pedig biztosítja, hogy ne távozzunk csalódottan a moziból.

Az egész 1997-ben kezdődött, amikor jött egy korábban közepes horrorvígjátékokat gyártó ember, aki – ahogy az lenni szokott – a Tolkien-könyvrajongók szélsőségesen vegyes fogadtatására bejelentette, hogy megfilmesíti a fantasy-irodalom egyik legnépszerűbb darabját, A Gyűrűk Urát. Peter Jackson a stúdió nyomása ellenére – miszerint egy filmbe kellett volna sűríteni a történetet – elérte, hogy a regénysorozathoz hasonlóan trilógia formában jöjjön ki. Számítása bevált: összesen 30 Oscar-jelölésből 17-et váltott díjra, és a közönség is zabálta a filmeket.

De ami működött egy összesen több mint 1500 oldalt számláló epikus, mitologikus mű filmre vitelénél, az nem feltétlenül működik egy alig 300 oldalas sztori adaptációjánál. Merthogy Peter Jackson két megosztó próbálkozás (a 2005-ös King Kong-remake és a 2009-es Komfortos mennyország) után visszatért a hollywoodi Tolkien-ügyi hivatal elnöki székébe, és nekilátott A hobbit forgatásának. Ezt először kétrészesre tervezte, de úgy tűnik, manapság valamiért csak trilógiákban tudnak gondolkodni a filmesek, hiszen úgy szép a DVD- meg a BluRay-díszdoboz.

Miután az első részbe sikerült belesűríteni a Tolkien-univerzum szinte minden teremtményét (hobbitok, törpök, tündék, trollok, koboldok, orkok), sok lényeges cselekményre nem is jutott idő a Váratlan utazás alcímmel futott kezdő epizódban, ami lényegében egy két és félórás nyitánynak felelt meg. Már csak ezért is várhatott többet az egyszeri néző a Smaug pusztasága című második felvonástól. A végeredményben pedig tényleg nem csalódhattunk, hiszen a már szinte említésre sem szoruló, lélegzetelállító látvány mellett most a cselekmény is érdekesebb, ugyanakkor másodjára is feltűnnek azok a problémák, amelyek miatt a nem Tolkien-fanatikus nézők nem feltétlenül tudják annyira élvezni a filmet.

Most, hogy a karakterexpozíciót letudtuk az első résszel, már tényleg semmi mentségük nincs a készítőknek arra, hogy miért kellett 161 percesre nyújtani a játékidőt, ez puszta megalománia – így tényleg nehéz megtámadni a Shop-stop 2-ben Randal által felhozott érvet, miszerint „azok a hobbit-filmek csak arról szóltak, hogy egy rakás ember baktat”. A cselekmény gyakorlatilag ismét annyi, hogy menetelnek a hobbitok és a törpök, és a nem éppen biztató nevű helyeken (Ködhegység, Bakacsinerdő, Tóváros, Magányos Hegy) hol ellenségekbe (óriás pókok, ronda orkok, sárkány), hol barátokba/szövetségesekbe (néhány tünde és ember) bukkannak. Két és fél óra után elgondolkodik az ember: mennyivel is haladtunk előre? Mi történt egyáltalán ennyi idő alatt?

A legfőbb probléma, és egyben a legnagyobb különbség a Gyűrűk Ura- és A hobbit­-trilógia között a karakterekben rejlik. Míg az előbbiben ott volt Frodó, mint egyértelmű főszereplő, és a mellékszereplők is személyiséggel rendelkeztek, itt a fő karakternek kinevezett Zsákos Bilbó alig tűnik fel a vásznon, az őt körülvevő törpök pedig – talán Tölgypajzsos Thorin kivételével – még annak ellenére is tök jellegtelenek, hogy szinte karikatúraszerűen el vannak túlozva a sajátosságaik – kinek a túlsúly, kinek a szellemi sötétség jutott. Még a jó öreg Gandalffal sem tudunk szimpatizálni, az ugyanis valamiért mindig otthagyja a besorozott kisembereket a legnagyobb balhék előtt, hogy aztán drámaian tudjon feltűnni később, mint nagy megmentő.

És ez a nagy balhézós-megmentősdi, a nagy kaland kellene, hogy a történet legfőbb vonzerejeként működjön, csakhogy annyira túl van húzva az egész, olyan sok a „huhh, ez közel volt” jelenet, hogy már véletlenül sem jut eszünkbe, hogy itt még baja eshet bárkinek is. Mialatt a legképtelenebb helyzetekből másznak ki élve, a legesélytelenebb csatákból jönnek ki győztesen, egyetlen egy hősünknek sem esik komolyabb baja, vagy legalábbis az utolsó utáni pillanatban mindig megmenekülnek. Senki sem akar törpvérben tapicskolni, persze, gyerekkönyv-adaptációról van szó, de ez a súlytalan és aránytalan cselekményvezetés öli ki a valódi izgalmat az egészből, ami egy kalandfilmnél, hát, nem ártana.

És mindezek ellenére a Smaug pusztasága hatalmas moziélmény – köszönhetően az elképesztő látványnak, és az utolsó egy órának, ahol végre az alcímszereplő is feltűnik. Amellett, hogy Peter Jackson és Guillermo del Toro (Pokolfajzat, A faun labirintusa) forgatókönyvírók alapból is baromi jó szörnyeket tudnak kreálni, az egyszerre félelmetes és sebezhető Smaug megjelenése a hobbit-filmek eddigi legizgalmasabb jeleneteit rajzolja elénk. Az aranyimádó tűzokádó jelenetei alatt már tényleg lehet markolgatni azt a karfát, és ebben a végső csatában végre a zseniális Martin Freeman által alakított Zsákos Bilbóért lehet izgulni. Kicsit olyan, mintha a Jurassic Park legütősebb jeleneteit látnánk újra, a dínókat sárkányra, az embereket pedig hobbitra és törpökre cserélve.

És ha már Jackson három részre szakította a történetet, legalább tudja, hol kell elválasztani őket. Az utolsó jelenet láttán megfeledkezünk arról a másfél óráról, amikor legszívesebben kimentünk volna újratöltetni az üdítőspoharat – hisz úgy sem maradunk le semmiről –, és ekkorra egyértelművé válik: jövőre is itt leszünk a moziban. A nehezén, úgy tűnik, már túl vagyunk.