Az 1991-es animációs film rajongói boldogok lehetnek: a Disney alig nyúlt hozzá a klasszikus meséhez, és 80 százalékban ragaszkodott ahhoz a verzióhoz az élőszereplős változatban is. Az új A szépség és a szörnyeteg három új dalt, egy-két új karaktert és kidolgozottabb háttértörténetet kapott, a legjobb mégis a ripacs Gaston és érte rajongó szolgája, LeFou párosa lett.

Néhány évtizeddel ezelőtt egy rendezőt valószínűleg keresztre feszítettek volna a kritikusok és a nézők, ha egyetlen önálló gondolat nélkül, az eredetihez elképesztően ragaszkodva készít remake-et egy sokak által imádott filmklasszikusból. Most azonban a nosztalgia éveit éljük, amikor már nem azért járunk moziba, hogy új történetekkel és új hősökkel ismerkedjünk meg, hanem a régi történetek és régi hősök új változataira vágyunk a pénzünkért. Míg 1998-ban Gus Van Sant rendezőt a pokolba küldték azért, mert egy az egyben lemásolta Hitchcock Psychóját, 2017-ben Bill Condon A szépség és a szörnyetege – ami sok süteményt ihletett –  jegyeladási rekordokat dönt Amerikában, és a kritikák többsége is szereti, pedig néhány apróságot leszámítva szolgaian lemásolja mindazt, amit a nézők olyannyira szerettek az animációs változatban.

Régi és új

Azért nem akarok túlozni: az új film nem feleltethető meg egy az egyben az eredetinek. Már csak azért sem, mert 1991-ben a nézők egy 84 perces filmre fizettek be, a mostani változat pedig valamivel több mint kétórás, és nyilván a plusz félórányi játékidő mindenképp újdonságot jelent. Furcsa, hogy játékidőben ekkora a különbség, mert közben a lényeg egyáltalán nem változott. A cselekmény minden fontosabb pontját érintik, a karakterek jelleme maximum apró finomításokat kapott, drasztikus változást nem, és végig olyan érzésünk van a moziban ülve, hogy ezt a filmet már láttuk egyszer, csak akkor nem volt ilyen szemet gyönyörködtető a látványvilág. A félórás plusz idő nagy része a karakterek árnyalásával megy el. Elmesélik nekünk, hogy a szörnyeteg miért vált annak idején rossz emberré, hogy később kiérdemelje az átkot, és azt is megtudhatjuk egy mesés visszaemlékezésben, mi történt Belle édesanyjával, és miért nem ismerhette őt. Ezt leszámítva a zeneszerző páros három új dalt is írt a filmhez, melyek szintén jelentős időt tesznek ki abból a plusz félórából.

Újdonságból csak mértékkel

A legfontosabb kérdés talán az, hogy jobb lett-e az új film attól, hogy új dalokat hallhatunk benne, és olyan dolgokat is megtudunk a hősökről, amikről korábban nem volt tudomásunk? Egyáltalán nem. Korunk egyik rákfenéje, hogy lassan már azok a hősök is kapnak egy elmesélt háttértörténetet, akiket pont azért szerettünk, mert annyira titokzatosak. A hátteret kibontó plusz szcénák nem többek felesleges túlmagyarázásnál, hiszen 1991-ben ezek nélkül is bőven együtt tudtunk érezni Belle-lel és a szörnyeteggel, és pontosan értettük, mi és miért hajtja őket. A három új dal sem oszt vagy szoroz sokat: az eredeti betétdalok még ma is fület gyönyörködtetően szépek, hozzájuk képest az új számokban már nem éreztem ugyanazt a zsenialitást, ami ahhoz kellene, hogy egy szinten emlegethessük őket a klasszikusokkal. Bill Condon és csapata persze komoly csapdahelyzetben lehetett, amikor egy minden ízében tökéletes tündérmesét kellett újramesélniük, és úgy tűnik, hogy amit ők adtak hozzá mindehhez, az csupa felesleges elem. Pedig vannak ötletes változtatások is, csak sokkal jobban elrejtették őket.

Az emancipált Belle

Bárki bármit mond, azért nem árt, ha egy film részben lenyomata annak a kornak, amiben készült. Ennek köszönhetően az Emma Watson által bájosan – bár nem túl kiemelkedő énekhanggal – alakított új Belle sokkal emancipáltabb elődjénél, maga is feltaláló (például van egy saját mosógépe), és a film egyik jelenetében olvasni tanít egy kislányt, amiért meg is szólják a városbéliek. Ez apró, de fontos változás. Pár éve a Hamupipőkében pont azt hiányoltam, hogy a főhős továbbra is megelégedett azzal, hogy várta a fehér lovon érkező herceget, hogy az mindent megoldjon helyette, pedig akkor már 2015-öt írtunk.

Azonban a legnagyobb vihart nem ez okozta, hanem az, hogy Belle bájgúnár udvarlója, Gaston az új A szépség és a szörnyetegben egy meleg segítőt kapott, aki egyértelműen szerelmes belé. Az más kérdés, hogy ez a változtatás mennyire forradalmi, hiszen már az 1991-es mese LeFou-ja is simán nézhető volt melegnek, csak ott ez nem volt ennyire egyértelmű. Ez a szál ráadásul nem lóg a filmen, hanem teljesen megalapoz Gaston LeFou-val való kapcsolatának, és számos szórakoztató pillanatot eredményez.

2017-ben pedig azon felkapni a vizet, hogy egy filmnek van egy meleg szereplője, nagyjából olyan, mint csodálkozással reagálni arra, hogy a nap kisüt reggelenként.

A szépség és a szörnyeteg élőszereplős változata ugyan vagy húsz perccel hosszabb a kelleténél, és a végére érve is nehéz eldönteni, hogy a szimpla pénzcsináláson túl mi szükség volt rá, de kétségtelenül mellette szól, hogy meg tudta őrizni az eredeti mese báját, és látványban még rá is tudott pakolni az eredetire. A szörnyeteg kastélya igazi díszlettervezői mestermű, a hely életre kelt tárgyai gyönyörű CGI animáció formájában jelennek meg, és amikor megszólal a főcímdal – az eredeti nyelvű változatban Emma Thompson előadásában –, akkor szem nem marad szárazon.

Nem vagyok biztos abban, hogy a film pozitívumai Bill Condon rendező érdemei: valószínűleg csak arról lehet szó, hogy a 91-es mese annyira jó, hogy újra elmesélve is képtelenség igazán elrontani. Ami azonban Condon érdeme, az a ragyogó szereposztás. Végigdicsérhetnék itt mindenkit a nemrég lopott képekkel támadott Emma Watsontól kezdve Kevin Kline-on át Ewan McGregorig, és meg is érdemelnék, de a helyzet az, hogy a filmnek van két olyan szereplője, akik mindenki mást elhalványítanak. A Gaston – LeFou párost játszó Luke Evans és Josh Gad olyan örömmel vetik bele magukat az éneklős-kardvívós fullban nyomott ripacskodásba, hogy ettől minden jelenetük maga a színtiszta komikum. A szerepüket túljátsszák ugyan, de ebben a mesevilágban amúgy sem működne jól a realista megközelítés. Ők ketten az új A szépség és a szörnyeteg igazi sztárjai.